Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SGB

Utolsó óra

Tik-tak... És megint szólt az óra, hangtalanul rezgett végig az egész életen. Lassú léptekkel járt körbe. Puff… Puff… Újabb kör. Ismét a szembe fal került előre, és megint megfordult a világ. Lassan rótta a köröket elkophatatlan cipőjében, nyugodtan. Nem izgult, nem félt. Igazából nem érzett semmit. A feje üresen kongott. Megpróbált egy pillanatra koncentrálni, valamire gondolni, valami felemelőre. Egy hajnalra, egy madárdalra. Nem ment, a gondolatok széthullottak erőtlenül. Behunyta a szemét. Megállt egy pillanatra a járkálás közben, és eldöntötte, mégpedig a szépre fog gondolni. Arra akar! Nem az üres, nem a szürke cellájára, hanem a szépre. A boldogságra, ami volt. Aztán leült az ágyra. Szeme kíváncsian fürkészte a félhomályt. Lenn a padlón unalomig ismert kövek, felidézte, hány repedés is van rajtuk. Ez ment, könnyedén. Sóhajtott egyet. Még ötvennyolc ugyanilyen perc. Végigdőlt az ágyon, épp ugyanolyan céltalanul. Felette a plafon. Az is üres, céltalan kövekkel. Próbált életére gondolni. Eszébe akarta idézni szülei vonásait. Apjáét. Bárkiét, aki még ember, aki még érez. De ez sem ment. Ásító üresség tátongott belül. Ő maga is ásított. Unta az egészet. Ártatlanság, igazság, fájdalom, könny, kín… Nem jelentett semmit. Még ötven perc, és az egésznek vége. Milliószor végigjárt gondolatok, elfásultan, érzéketlenül. Üresen. Behunyt szememmel el akarta képzelni, milyen kint. De csak a szürke betonudvar jutott eszébe, a vastag, szintúgy szürke falak. Semmi madárdal. A kék ég. Igen, ezt most érezte. Az eget szerette. Álmában milliószor felszállt a szürke falak közül, fel, a szabadba, ahol nem volt hatalom, ahol nem korlátozták. Lopott egy keveset a messzi égből, lehozta a fájó földre. Forgatta a kezében a kékséget, olyan illatos volt, finom, lágy meleg, akárcsak egy régi emlék. Negyven perc, hallotta a kíméletlen hangot belül. Igen. Az álmok. Azok szépek voltak. Elmosolyodott a szürke légben. Szárnyalni, felülemelkedni a sötétségen, látni egy hajnalt. Aztán mégis eszébe jutottak emberek. Katonák, rendőrök. Az ügyész a tárgyaláson. Elmosolyodott a naiv önmagán, ahogy védekezett. Hogy nem ő volt. Hogy neki nincsenek társai. Hogy egyedül volt, sosem volt senkije. Hogy ő nem szervezkedett. Aztán fájt, nagyon fájt. Ordító hangok, vakító fény, öklök, elomló, pokoli kín. Ugyanazok a kérdések. Ugyanazok az egyforma, unott arcok. Ugyanazok az öklök. De vége lett, és rájött, ha szépen aláír mindent, akkor gyorsan vége van. És most jó. Telnek a percek. Mindegyiket megnézi, unottan, aztán útjára engedi. Nem hozott semmit, de nem is vihet el semmit. Megrántotta a vállát. Harminc perc. Belegondolt egy pillanatra a végtelenségbe. Nem sajnálta a világot, ezt a szürke kis szobácskát. Három lépés hosszú, négy lépés széles. Hosszú, álmatlan, jeges-hideg éjszakák jutottak eszébe, mikor számolta a lépéseket, hogy ne fázzon. Eszébe jutottak a társai, akik bizonyára árulónak gondolták, habár ő összeszorította a fogát, s mindenre mást mondott. Ennyivel tartozott annak a lánynak. Szürke, távoli látomás, ahogy karjába szorítja a törékeny, megtört testet, körötte ólomzene, vakító fények, füst és halál. Most már érdektelen. Húsz perc maradt. Hallotta az ajtaja előtt elhaladó lépéseket. Furcsa, hogy ez eddig nem tűnt fel. Mindegy. Süvített be a tüdejébe a hajnal előtti levegő, aztán megfáradtan, sóhajtva távozott el. Megint, és megint. Monotonul ismétlődött az érzés. Ki, be, ki, be. Tik- tak tik- tak… Mint a ketyegő óra, úgy diktálta az élet fogyását a fújtató tüdő. Fenn a messzi ablakon belopakodott a hajnal. Elröppent az egy óra, mindjárt. Negyed óra, tizenöt, végtelen hosszú, és hihetetlenül rövid perc. Léptek koppannak kinn az ajtó előtt. Nyikorogva kitárul a vastag vasajtó. Nem mozdul. Minek? Két ember lép be. Valamit ordítanak. Na és? Mit árthatnak neki? Magában elmosolyodott. Közben talpra rángatták, és neki eszébe jutott a munkahelye a gyárban. Az anyja is így keltette néha reggel, amikor nem akart elindulni. Közben feleszmélt, ahogy haladt körbefogva, bilincsbe verve a penészes folyosón. Elmerengett megint. Most már tódultak az eddig elfojtott emlékek. Eszébe jutottak a barátok, a régi tanára, a körmös fájdalma. Egy, a börtönudvarhoz hasonló betondarab, amit iskolaudvarnak hívtak. A főnöke, aki mindig ordított vele, ő pedig csak mosolygott vissza. Sosem kötötte le igazán körötte a világ. Szerette a hajnalt. Igen, most eszébe jutottak azok a koszos, füstös, aszfaltos hajnalok. De akkor is szép volt. A majdnem üres villamoson zötyögve, nézni, ahogy lassan elsápad a szürkeség. A szembejövő autók halovány lámpáinak fényében sétálni, árnyékról árnyékra. Aztán a felbontott utak, a dübörgő tankok, bakancsok. Csend, robbanás. Most megint csak a léptek, kitáruló ajtók. Tíz perc. Beszélnek hozzá. Ő üresen bólint, érdekli is őt, ki mit beszél előtte. Valamit ordít. Bánatos mosollyal néz rá. Szegény, milyen ideges. Felsétált az emelvényre. Villant valami fehér fény előtte. Valamit megint magyaráz valaki. Valaki, valahol, valamikor, valamit. Megszűnt számára már a világ, miért bántják még tovább? Ő csak élni szeretett volna, békében, nyugodtan, családot akart, s családjának biztonságot. Hogy ne kelljen azzal a gondolattal lefeküdnie minden este, hogy a reggel lehet sosem jön el. Hogy ne kelljen félnie, ha majd a fia valami olyat mond, amit talán nem szabadna. Behunyt szemmel felnézett az égre. Aztán körbenézett. Öt perc, szólt belül a bánatos hang, aztán csak állt, és nézte a keleti égboltot. Fák. Nem is igazán emlékezett rá, hogy ilyen gyönyörűek. Lassan bíborba öltözött az ég alja. Négy perc, motyogta a hang. Betartják a pontos egy órát? Dübörögve kalapált a vér a fejében. Lassan, mélyeket lélegzett a hajnali levegőből. Kötelet dobtak a nyakába, megigazították. Eszébe jutott a szabója, meg a nyakkendője. Gondolatban elmosolyodott megint. De kedves ember is volt. Valaki nevetett mögötte, egy lágy női hang. Meg akart fordulni, de aztán letett róla. Ezerszer, milliószor hallotta ezt a hangot. A barátai szóltak hozzá, messziről, távolról. Aztán gyöngyöző kacaj, látta maga előtt a lányt is. Pár szót intézett még hozzájuk. Három perc. Nem igazán bánt semmit. Visszagondolt az elmúlt évekre. Percekre. Évszázadokra. Furdalta a kíváncsiság, vajon mi lesz itt száz év múlva? Megtörölte az orrát a megbilincselt kezével. Egy mozdulat, és már megint durva kezek ragadták meg. Hát itt ennyire félnek tőle? Szelíden rámosolygott a két komor katonára mellette. Annyira idegesek. Elbúcsúzott magában mindenkitől. Köszönte nekik ezt az életet. Meg, bocsánatot kért a szabójától, azért a tíz forintért, amit nem adott meg. Talán az édesanyja elintézte. Két perc. Ennyi volt, elnémult a belső hang. Szíve lágyan dobogott, elgondolkozva merengtek együtt, nézték a hajnali eget. A vöröslő pirkadat egyre erősebb lett, már érezni lehet, pillanatok kérdése, és felbukkan a nap csücske, és rendet rak ebben a sötét világban. Ezt szerette volna még. Látni a napot. Körötte táncolt egy pillanatra a szél, de ő nem fázott. Nem érzett már semmit igazán. Egyetlen képet nézet, a vöröslő ég alját. Parancsszavak sikoltottak át a levegőn. Nem hallotta. A széltől már elbúcsúzott, de a nap még váratott magára. Olyan régen látta utoljára. Hány éve is annak…? Lényegtelen. Nyelt egyet, mélyet. Jólesett. Hirtelen, aranyló vörösség jelent meg az ég alján. Nagyot sóhajtott. Valami fekete esett a fejére. Ráhúzták a zsákot. Nem baj, sötétben született, sötétben ér véget. Ez így van jól. Végigfutott behunyt szemei mögött minden, végigrohantak az édes-szép, andalító képek. Köszönt mindent. Nagyon szép volt. Megtette, amit meg kellett tennie. Tíz másodperc, suttogta a hang belül. Elmosolyodott. Mérnöki pontosság. Katonáéknál első a pontosság. Öt másodperc. Milyen lassan telik az idő. Már nem vett levegőt. Utolsó, mély sóhajjal elnyelt annyit, amennyit a másvilágra szánt ebből a füstös-kormos világból, és benn tartotta. Büszkén gondolt rá. Ez bizony az övé, benn marad. Még kettő másodperc. Hogy lelassult! Pedig régen nem számított ez az idő. Most pedig milliónyi gondolat elég rá! Egy mosoly, egy gondolat, kettő, három. Utolsó másodperc, búcsúzott a hang. Szép volt, gratulált magának. Sosem voltál erős, de ügyes vagy. Ha bátornak kellett lennie, bátor volt. S most megfizet érte. Élni akart, s most meghal. Nem baj. A számlát le kell rendeznie valakinek, s ez a szerep rá jutott. Szép volt. Még mindig van idő? Még mindig nem telt el? Nyikorgás. A csapóajtó lesz. Eltelt a másodperc. Pillakönnyű lett a teste, kinn lebegett a semmiben. De nem zuhant. Egy pillanatig még nem. Köszönök mindent, mindenkinek, villámlott át a gondolatai között. Aztán megrándult alatta a mélység. Felcsapódott az álla, de a levegőre vigyázott. Nem érdemlitek meg, gonoszak voltatok! Ez az enyém! Egy reccsenés. Csend. Tompa puffanás. És keleten, a horizonton, felbukkant a nap vérvörös korongja, csodálkozón. Hajnalodott....

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.