Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SGB

Húsz éves vénember

 

Nem volt még ősz a haja, se ráncos a bőre. Mégis, ő volt a legöregebb ember a városban. Nem fájtak a csontjai, s nem kínozta reuma sem. Mégis, nála vénebb embert nem hordott hátán a szürke aszfalt. Nem feledett könnyen semmit, s fiatalos lendülettel mozgott. De tudta jól: ő a legöregebb ember, kit hátán hordott valaha is a föld. Álló nap sóhajtozott, fiatal szeme a semmibe révedt. Régi álmok, ősi emlékek szaladtak át elméjén, s gondolkodott a régmúlt időkön. Tudta jól, hogy több év van még előtte, mint ahány nyarat látott már. De tudta: igazi matuzsálem már csak. A tükör hazudott. Nem volt ifjú, haja sem volt már szőke. Szeme nem csillogott, háta nem volt egyenes. Ő csak egy öreg, fáradt, szürke, ősz, hajlott hátú, kiégett aggastyán. Miért nem hagyják békében meghalni? Nem maradt már semmi az életből, csak régi emlékek. Csak egy kis fájú, holt-virág-illatú nosztalgia arról, ami sosem volt, nincs, és sosem lesz. Szemében kihunyt a tűz, lelkéből kiveszett az ének. Csak a csend, magány, s a kiégett puszta maradt. Látta magát, hogy élt. Elszaladt az ifjúság, pedig még épp csak elkezdődött. S tudta azt, amit sokan nem. Szívében titkot hordott, borzalmast. A fiatalságét. Míg égett a lelkében, míg égett a szemében a tűz, addig élt, addig boldog, fiatal volt. De ellobbant a láng. Minek égjen? Kinek kell már? Közeleg a krisztusi kor, élni minek tovább? Tükör előtt szomorúan gondolkodott. Iskolákba járt, barátokat szerzett. De elszállt mellette az élet, s maradandót nem alkotott. Tanult sokat, s ma mégsem maradt más, csak az, amit sosem tudott. Nem volt kit szeressen, s nem ismerte az érzést sem. Nem volt, ki élete tüzét édes szerelemmel fellobbantsa. Egyedül maradt a világban. Belefáradt, megvénült. Csak az az átkozott tükör hazudott, folyton csak hazudott! Álmában visszalátta fiatal önmagát, mikor még élt, mikor még lobogott. Háta egyenes volt, koponyáján nem vágott tar foltot az idő, s haja aranyszínét sem lopta el, aljasul. Ajtója, ágya mellett bot támaszkodott, készen, térdelve várva az időt, mikor megbotlik, öreg, fáradt lába megunja az életet, s feladja annak terhét. Ám ez a pillanat váratott magára. Mert a tükör, egy átkozott tükör nevetve hazudott. Nem is egy, hanem mindjárt kettő. Bár, ismerte el magában, (csendben, egy bezárt, sötét szobában), ezeknél a tükröknél szebb nincs is e széles, bár már öreg világon. Nosztalgia megfáradt, szürke íze! Hagyj ennek az embernek békét! De jött a két csillogó szem, s kinevette a vénembert. Két, meleg, emberi kéz ragadta meg az aggastyán remegő kezét. Ráncos bőre kisimult, haja visszaszőkült. Háta egyenes lett, lába nem fájt, s csontjait sem kínozta az örökös reuma. De szeme, s lelke tüze nem lobbant fel. A két szem csúfondárosan nevetett. Két ajak ölelte egymást. S valahol mélyen, nagyon-nagyon mélyen, ezeréves hamuhegyek alatt, fellobbant valami. Tétován. Gondolkodón. Elsőnek csak halványan. A csókot újabb csók követte, s egy alattomos kéz indult ostromra. Fellobbant a láng. Aztán kihunyt megint. A két szem csodálkozón nézte a másikat. Mélyén, a másik gyönyörű szép szemében láng lobogott. Ifjú, örök-fiatal láng. S a hamuhegyek tetején fellobbant a szerelem. Végleg fiatal lett a vénember. Szeretett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.