Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 SGB

Álmok álma

 

Tétova szívdobbanás. Méla perc, kóbor óra. Nézem a falat, elgondolkozva. Legalábbis próbálom, hogy elgondolkozzak. Nem megy. A gondolat beleütközik a csend nagy szürke falába, s szárnyaszegett madárként, akár egy hullócsillag, zúg át az elme sötét vásznán, egy pillanatra felvillan, majd minden létező nyom nélkül elenyészik. Csend van. Mély, zsigerekig ható, agyat rágó, szívmarcangoló csend. Semmi nem mozdul, semmi sem rebben. Vár. Valamire, akármire. Valaki, akárkire. Kút mély, agyat szaggató csend, marad tovább. Kínomban ordítanék, szétszaggatva ezt a meddő, arcán fölényes vigyorral engem bámuló, engem mustrálgató falat. Na, meddig bírod még, néz rám a szürke sötétség. Nem válaszolok. Nincs kinek. Csak nézem tovább a szürkeséget. Ugranék, hátralökném a széket, hogy törjön az üveg, vakító villanással felizzon a tűz, tükörben szétszakadva milliárdnyi lángoló nappá robbanjon. Maradok. Van hova mennem, tudom. Van feladat, amit meg kell tennem, s hí engem. Nem mozdulok. Tagjaimban zsibbadtan árad szét a csendes sötétség, szívemet jeges kézzel markolja a jeges kín. Csend, zsigerig ható. Fájdalom, őrjítő. Csend, csend, csend… S reszkető tétovaság.

Megmozdítom egy ujjamat, szinte ujjongva. Vastag por szállingózik a néma, vakon figyelő éjbe. Megrázom magam. A por marad, a mozdulatot felfalja az éjszaka. Mennyi idő telhetett el? Az éjszaka vigyorog a képembe. Idő? Talán inkább mióta a kérdés, nem? Nem. Nincs kérdés, ahogy élet sem. Álom telik csupán, semmi egyéb. Még az sem. Álom egy rémálomban. Vagy talán egy valóságban álmodott álom álma? Nincs idő, ahogy nincs tér, s nincs cél sem. Volt, egyszer, régen, valamikor volt, tudom. Bizonytalan remegés csupán köröttem az élet. A nap gondtalan, az éjszaka néma, de mégis. Fejem tele szavakkal, nincs menekvés. Ha álmodom, csak egy másik világ nyílik, fájóbb, szebb, ezerszer távolibb, int ez a pokoli börtön. Mennyei kín, pokolbéli boldogság. Csend, tehetetlen, kárörvendő némaság. Szétzúznám, de karom csak a levegőben suhan. Nem suhan. Meg sem mozdult. Hever a szék karfáján. Kékes erek fáradtan lüktetnek a pergamenszáraz bőr alatt, maguk sem tudják miért. Nézem őket, szemem előtt elszaladnak az évek, melyek még meg sem születtek. Hol vagy most? S én hol vagyok most? Egy élet rohant el, miközben fél perc sem telt el. Vagy fordítva? Fiatalon, öregen, vastag, pók szőtte porréteg alatt, napfényben, mennydörgő szélben, villámfényben épp ugyanolyan változó minden. Te. Én. Ezernyi álom. Távoli, homályba vesző part, melyen Te állsz. Fejemben hangok, alattam száguldó föld, karom már nem él, szívem nem ver, lábam rohan, a csend körhintaként áll köröttem, ezernyi szín szememben vág, lelkem darabokra szakad, s mindent felemészt a kín.

Reszkető, öreg kéz vési az öreg papírt. Kacskaringós vonalak. Fiatalos lendület. Sárga papír, kékes tinta. Egy pillanat. Egy perc. Egy óra, s egy nap. Épp ugyanolyan dohos, megfáradt, elszürkült, fénytelenné vált élet. Vagy nem? Nem, hisz ez csak egy álom, habár más, mint a többi. Nem ébredhetek fel, nem fúrhatom arcomat hajad közé, nem vagy velem. Én nem vagyok Veled. Mi nem vagyunk együtt. Ezernyi finom különbség ugyanarra. Nem értem, csak fogom a fejem, ülök a széken, s nézem az éjszakát. Karomon vastag por… Nem, nem. Ez is csak egy álom, mélyen az álomban. Felébredek, könnyezve, bőrömön jeges filmként az izzadtság. Rád nézek, s Te alszol mellettem, sétálva egy másik világban, s közben talán fogod a kezemet, talán nézel engem a ködös másik parton. Átölellek, arcom hajad közé fúrom, orromba lopja magát tested tiszta illata, s újra elmerülök az álmokban.

Vagy talán ez is csak egy kósza álom…? S a felébredés nem lesz más, csupán egy elvesztegetett élet egy szürke szobában? Ezernyi fal között? Én nem vagyok, Te sem létezel. Szívembe markol a jeges pokoli félelem, egy néma, csendes szürke szoba. Megrázom magam. Álmodtam, álmomban, s talán ott álmodtam, ahogy álmodom, azt, hogy rólad álmodom? S akkor hol a valóság, ha létezik? Egy a biztos. Melletted, amíg ez a gyönyörű szép álom tart. Nélküled is lehet álmodni, habár nem tudni, hogy mégis minek, hisz értelme, tartalma, színe oly kevés. Csupán kongó üresség. Szürke. Fekete. Semmi más. Karommal sújtok, de csak a levegőben suhan, érintetlen hagyja magam körül a néma sötétséget. Ne, megint nem. Ez sem más, csupán egy álom keserű rémálma. Nem színes az élet, s nem is zaklatott. Lágy, akár egy hatalmas, céltalan folyó. Megy, mindig csak megy, előre, nem tér le se jobbra, se balra, mindig csak egyenesen. Mindig arra amerre néz. S ha közben kanyarodik? A nézet iránya nem változik…

Pusztuló, álmokkal teli álomvilág. Tudva sétálsz, jövőre gondolsz. Fejest ugrasz az álmokba, menekülve az álmok elől. Néma szó. Ezernyi gondolat, lüktető ér, üres, bizonytalan tér, remegő mozdulatlanság, színes feketeség. Árnyakkal telt nappal, fényes éjszaka. Ezernyi darabra tört éjszaka, meg sem történt álmok. Meg sem történt álmokban meg sem történt álmok. Szétszakadt papír, darabjai mint angyalszárnyak hullanak le a föld felé. Sötétben fehéren, fájdalmas szépen, lágyan hintáznak a légen. Elpihennek végül a földön. Nézem őket, torkomban szorító gombóc. Nem vagy velem? Hol vagyok? S hol nem vagyok? Miért lehet az, hogy vagyok, ha egyszer nem vagyok? Üvegben látom az arcom, odakinn utca suhan.

Felriadok, megrázom a fejem. Nézem az utcát, bensőmben üvöltő csend. Álomvilág, telve ezernyi, sosem látott arccal. Telve könnyel, kínnal, s oly sok nevetéssel, örömmel, amit csak Veled érezhetek. Nélküled? Zavaros álmok zavaros álma. Nyom nélkül, összeszorult gyomorral rohanó idő. Csend, mozdulatlanság. S egy tétova szívdobbanás.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.